A Szent Imre Dalos Kör történetéből már ismerjük Kokas Kálmán elkötelezettségét a népművészet egésze iránt. A Gyöngyösbokréta mozgalom megalapítója Paulini Béla tudomást szerzett a tehetséges, fiatal tanító-tanár tevékenységéről és meghívta a szövetség által szervezett bokrétás rendezvényekre. Az első közös szereplések valamelyikén megkérdezte tőle Paulini: „Te Kálmán, tudnak-e a te embereid táncolni?” Ő azt felelte: „Biztos.” Ne tűnjön furcsának e rövid párbeszéd, hiszen Szanyban akkor a néptánc, a verbunkok, a csárdás, a dus, a csörgőpulyka táncos alkalmakon élő hagyomány volt.
1931-ben a budapesti Szent István Napon jelent meg először a Dalárdával együtt a táncoló közösség. A szanyi Bokréta történetét e dátumtól eredeztetjük.
A gyönyörű dallamok, táncok, viseletek a filmkészítők figyelmét is felkeltették. 1932-ben készült el a Magyar Filmiroda által rendezett, az országot népszerűsítő „Hungária” c. film, amiben fontos részletként elevenedik meg a helyszínen forgatott szanyi búcsú.
Bal oldalról: Nagy Ignác Anna, Kocsis Ella, Gulyás Istvánné (Gasztonyi Mária), Németh Józsefné (Hegyi Anna), Mészáros Jolán, Varga Irén 1933-ban a bécsi Koncert Hausban adott nagysikerű műsort az éneklő és táncoló szanyi csoport, melyről az Összetartás c. hírlap április 16-i számában elismerő kritika jelent meg. Ugyanez év augusztus 20-án Budapesten országos Bokréta Napot rendezett a szövetség, melyen a szanyi Gyöngyösbokréta az ország összes Bokrétájával együtt vett részt.
1935 szintén eseményekben gazdag év. A Győri Hírlap május 30-i számában Paulini így nyilatkozott a szanyiakról: „A szanyi legények a ma már igazán országos viszonylatban is híres férfikaruk dalait hallatják, de az öreg hetven éves körüli dusoló sem maradhat otthon, pedig az anyjuk már tavaly sem akarta elengedi a Bokrétásokkal...”. Még ebben az évben a Magyar Filmiroda ismét hangosfilmet készített a brüsszeli világkiállításra, melyben a szanyi Bokréta életén keresztül a község ősi népszokásait mutatták be.
A sikerek lendületet adtak a népművészet más ágai, mint a háziipar „visszatanulására” tett törekvéseknek. Kokas Kálmán 1936-ban szövő és varró tanfolyamot szervezett. Célja a házi szövőipar újraélesztése mellett a Bokréta viseletének pótlása, kiegészítése volt. E tanfolyam alatt készült el sok népviseleti ruha, köztük a gyönyörű „gazda purucok”, melyekből néhány még ma is használatban van.
Fehérbe középen: Hegyi Anna; 2.sor: Telekesi Istvánné (Táp Ilona), Nagy Józsefné (Margit néni), Gasztonyi Vinczéné (Szentes Varga Anna); Alsó sor: Karakai Margit, Tekéné Magyar Terézia, Ács Rozália, Vincze Gáborné (Telekesi Rozália); Felső sor: Sebestyénné (Vincze Mária), Ács Ignácné (Huszár Mária) Ebben az évben a magyar folklór Londonban mutatkozott be. Paulini un. „válogatottat” szervezett az ország Bokrétáiból, melyben a szanyiak létszámban, műsoridőben egyaránt megbecsült szerepet kaptak.
1937. május 18-án az olasz állami küldöttség érkezett Magyarországra köztük Victor Emánuel király és veje Ciano gróf külügyminiszter, erre az alkalomra a szanyiakat is meghívták. A királyi vár udvarán elvonultak az ország legszebb, leglátványosabb népviseletébe öltözött csoportok.
Az országkép kialakításában is fontos szerepet szántak a Gyöngyös Bokrétának. A benne rejlő esztétikai adottságokat a filmipar is felfedezte. 1938-ban a Magyar Filmiroda rendezésében elkészült „A magyar nép mosolya” c. film, majd szeptember 3-án megkezdték „A népművészet derűje” c. film szanyi részleteinek forgatását Török Lajos Egyház utcai portáján. A forgatás alkalmával a szereplők megtekinthették a korábban készült (1937?) „Az ünneplő falu” c. filmet. Szereplői helyi bokrétások és „civilek”. Az 1980-as évek közepén még megtekinthetők voltak a Filmtörténeti Intézet archívumában.
Kocsis Antal, Galambos Kálmán, Papp Lajos, Varga Mihály, Huszár Gábor, Mészáros Antal, Ács Ignác, Nagyör Ignác, Szijártó István, Horváth Vincze, Szijártó Ignác 1940-ben tízedik alkalommal rendezte meg a szövetség Budapesten a Szent István napi ünnepet, melyen a szanyi Bokréta teljes létszámmal részt vett. Délceg legényei lóháton vonultak a menetben (a lovakat a fővárosi cirkusztól kapták kölcsön). 1939-ben az Országos Magyar Bokréta Szövetség zászló adományozásra szólította fel tagjait. A szanyi zászlót 1941. május 25-én, Hősök vasárnapján avatták fel ünnepélyes külsőségek között. „Berkes Vilma bokrétás lány” hímezte gyönyörű keresztszemes öltésekkel. A Bokréták legszebb zászlajának jelölték a budapesti zászlókiállításon (1972-ben került vissza az együtteshez a győri Xantus János múzeumból). Az ünnepségeken az ország különböző helységeiből összeállított bokrétás csapatok sorfala állt színpompás viseletben, köztük a szanyi Bokréta is. (A bevonulások 1943. január 14-e és 23-a között történtek Kolozsváron, Szászrégenben, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, majd november 11-14-én Kassán.)
1943. június 12-én német mezőgazdasági küldöttség érkezett Szanyba. A látszólag szakmai rendezvény hátterében a valódi cél, a lazulni látszó magyar kapcsolat erősítése állt. Részletes programja ma is dokumentálható.
1945 márciusában a községen átvonult a front. A háború anyagiakban és emberi életben egyaránt pótolhatatlan károkat okozott. Hónapokig pangó gazdasági és társadalmi élet jellemezte. A veszteségek fájdalmai és a félelem egyaránt bénított. A község vezetői, köztük Kokas Kálmán is kétségek között várta a jövőt. Félelmei beigazolódtak.
Orbán Ignác és Varga Mihály
Kokas Kálmán és bokrétás csapata igyekezett megszokott értékrendjének megfelelően alakítani programját. 1945. augusztus 20-án ez értékrend szellemében rendezték meg „Az áldott magyar kenyér dicsérete” ünnepséget a rábaközi falvak részvételével Szanyban, amelyen a gazdák csoportjai is felvonultak. A menet élén nemzeti zászlót és hatalmas búzakeresztet vittek. A kulturális élet a községben és a környéken a háborús sokk után felélénkülni látszott. 1946. augusztus 20-án is hagyományaiknak megfelelően rendeztek falunapot Szanyban, melyen részt vettek a politikai pártok, a Termelési Bizottságok, a Parasztszövetség. Az ünnepi misével kezdődő rendezvény még az elmúlt korszak szellemét idézte.
1947. december 31-én a soproni Szabadművelődési Tanács rendezett ének- és táncbemutatót a városi színházban, melyen a Bokréta is nagy sikerrel szerepelt. Itt ismerkedtek meg Kodály Zoltánnal, aki a műsor után melegen gratulált Kokas Kálmánnak. 1948-ban országszerte fényes külsőségek között ünnepelték a 48-as szabadságharc centenáriumát. Szanyban is az alkalomhoz méltó ünnepélyt szerveztek a Bokréta részvételével. Ugyanez év június 29-én rendeztek nagyszabású aratóünnepet a helyi tűzoltóság közreműködésével. Ismereteink szerint Kokas Kálmánnak ez volt az utolsó „világi” közreműködése a Bokrétával. Hamarosan távoznia kellett a községből. A táncosok pedig — vezetőjük eltávolításától is motiválva — „Ennek a rendszernek nem táncolunk” jelszóval, néhány fiatalabb tag kivételével szétszéledtek.
Samu József jegyző látta a község kulturális életében a hagyományőrzésben bekövetkező veszteséget. Hozzálátott az együttes újjászervezéséhez. Néhány fiatal és „visszaszivárgott” táncos segítségével újratanulták a táncokat és hamarosan egy hadrafogható csoport szerepelt a helyi ünnepségeken, később járta a környék falvait műsorával, részt vett a budapesti és megyei rendezvényeken a régi fény visszaszerzésének reményével. Az anyagi szempontból eszköztelen helyi községi tanács a szövetkezeti mozgalomra bízta az együttes fenntartását, életének szervezését, mely ezt a megyei, országos szövetségek égisze alatt eredményesen oldotta meg. Szakmai vezetőnek Konczos Annát, az együttes táncosát kérték fel, aki a családi életében bekövetkezett változásig lelkiismeretesen és eredményesen vezette a Bokrétát. Ót követte a csoport vezetésében Berkes Lászlóné (Lakatos Erzsébet). Az együttes „átmentésében” munkájának, folytonossága feltételeinek megteremtésében, az együttes 8 évtizedes múltjához viszonyított rövid tevékenységük ellenére munkásságukkal elévülhetetlen érdemeket szereztek a község hagyományainak megőrzésében. 1964-ben a Megyei Népművelési Tanácsadó kezdeményezésére új vezetőt kerestek az együttes élére. Töreki Imre ekkor került ebbe a pozícióba.
Magyar Alajos és felesége (Irma néni)
Mint minden közösség az együttes is ragaszkodott korábbi tőihez, vezetési szokásaihoz. Az új vezető nehezen nyerte el a tagok bizalmát, így a régi együttesből csak páran maradtak. Alig 16-17 éves tanítványokból egészítette ki a létszámot és kezdett el dolgozni. A megyei szakemberek (Lengyel Sándor, Pál Ferenc, Szabó László, Vaha Antal) és a budapestiek (dr. Pálfi Csaba, Maátz László, Pesovár Ernő, Martin György, Timár Sándor) szakmai segítsége nem maradt el. Martin György Európa hírű, „bartóki színvonalú” folklórista, néptánckutató munkássága, a vele való kapcsolat ösztönözte arra az új vezetőt, hogy felkeresse az akkor 50-70 éves gyöngyösbokrétás tagokat és visszacsábítsa őket az együttesbe. Velük kiegészülve a csoport megtalálta „régi-új” hangját. Köztük Sz. Varga Ferenc, Varga József (tejes), Nagy Gy. Ignác, Magyar Alajos, Szijártó István, Sipőcz Ferenc, Bögöly Lajos, Gasztonyi János, Orbán Józsefné, Németh Józsefné, Orbán Ignácné, Varga Józsefné, Magyar Alajosné, Szentes Varga Ferencné akik közül többen halálukig vagy máig aktív tagjai maradtak az együttesnek.
A szanyi Bokréta hivatalosan a szanyi ÁFÉSZ Néptánc Együttese lett. 1970-ben a „tiszta forrás” szellemében készült el a „Három nemzedék" c. összeállítás, mellyel a kapuvári bemutatón a Bokréta nagy sikert aratott. Ezzel ismét megnyílt az együttes útja a nagy országos és külföldi rendezvények, fesztiválok felé.
A megnövekedett létszám a szereplések anyagi terheit a fenntartó ÁFÉSZ már nem tudta egyedül vállalni, ezért bizottságot hoztak létre, melyben a helyi gazdasági szervezetek, a Községi Tanács összpontosították erejüket a finanszírozási terhek megosztására. Szervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Luka Jenő az ÁFÉSZ elnöke, Háry Gyula tsz. elnök, Gáncs Antal tanácselnök, Réger Géza vb. titkár.
Mosonmagyaróvár, 1999.
A rendszerváltás az azt megelőző kényszerű gazdasági átalakulások lassan, de biztosan felszámolták az együtteseket fenntartó gazdasági bázist. A szanyi Bokréta is lépéskényszerbe került. 1989-ben egyesületté alakult és a többi sorstársához hasonlóan szponzorok segítségével (melyeket műsorokkal igyekeztünk honorálni) és pályázatok útján próbálták előteremteni fenntartási költségeiket. Ez az anyagi bázis a napi fenntartáshoz sem elegendő. Az oroszlánrészt a helyi önkormányzat vállalta a mai napig.
Az együttes következő váltása 2017-ben történt, amikor is Töreki Imre 53 éves eredményes munkája után az értékek továbbörökítésével Kontreczné Németh Nikoletta vezeti a csoportot. Folytatódott a kemény munka, aminek eredményeként Lengyel Szabolcs (Micsi) közreműködésével 2019-ben újra kiválóan minősültek a táncosok.
Negyven, ötven, hetvenöt, nyolcan és kilencven éves jubileumainkon hálával emlékeztünk meg alapítóinkról, korábbi vezetőinkről, fenntartóinkról, akiknek a táncos munkája mellett köszönhető, hogy a Bokréta ablakot nyitott a világra, melyen közvetve vagy közvetlen más népek kultúrája láthatóvá vált mindannyiunk számára, ők pedig betekinthettek községünk „tiszta szobájába”, ahol kincseinket őrizzük.
Forrás: Töreki Imre Szanyi Kincsestár című könyve