Január 22 – A magyar kultúra napja

Ebből az alkalomból álljon itt egy visszaemlékezés Kokas Kálmán szanyi kántor tanítóra, akinek a nevéhez fűződik a Szanyi Dalárda, majd a Szanyi Bokréta Néptáncegyüttes megalakulása.

Kokas Kálmán a századfordulón született Szombathelyen. A győri püspöki tanítóképező elvégzése után, 1920-ban Fertőendréden kezdte a pályáját, ahol kitűnt a népművelés területén folytatott tevékenységével. A szűken vett feladatán túl oktatta a leventéket, énekkart alakított, színdarabokat tanított be, szövegeket írt és bevezette a háziipart is. Nem is volt meglepő, hogy 1926 őszén egyhangúlag választották szanyi kántortanítóvá. 1926. október 6-án így kommentálta a tanítóválasztást a Soproni Hírlap: „Fertőendréd község lakossága bizonyára nehezen válik meg fiatal, népszerű és közszeretetben álló főtanítójától. Mi a magunk részéről bizonyosra vesszük, hogy Kokas Kálmán az ő képességeinek megfelelő, népesebb Szany községben sikerrel folytatja azt a nagyszerű munkát, mely – amellett, hogy mindenki megbecsülését biztosítja számára -, a magyarság gazdasági és kulturális előrehaladását szolgálja.” Tudjuk, hogy ez így történt.

Töreki Imre „Szanyi kincsestár” című munkájában bőven találnak bizonyítékot arra, hogy Kokas Kálmán beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

98 évvel ezelőtt egy 28 éves fiatalember megkérdezte a helyieket: „Szeretnek-e danúni?” Először azt dörmögték vissza, hogy a danulás a kocsmába való, de mégis elmentek az első próbára az iskolába. Aztán egyre többen jöttek, így megalakult a dalárda. A Szent Imre Daloskör és a Bokréta néptáncegyüttes alapításával Kokas Kálmán elérte, hogy Szany felkerült az ország néprajzi térképére, sőt 1933-ban az osztrák rádió is közvetítette bécsi fellépésüket, míg 1935-ben a londoni nemzetközi népviseleti és táncbemutatón a tanító úr, Kokas Kálmán által vezetett szanyi küldöttség az egyik legnagyobb sikert aratta. Ideérkezése után tíz évvel a szanyi táncosok három napon keresztül szerepeltek a budapesti Városi Színházban.

Családja ritkán látta. Az alkotás hátterének megteremtése és a gyerekek nevelése jórészt feleségére, Tóth Erzsébetre maradt.

A férfiakat az istállókban kereste meg. Esténként többnyire próbáltak a dalosokkal, táncosokkal a lakásukkal szomszédos iskolában. Az udvaron áthallatszott a dalolásuk.

Kokas Kálmán varázsát talán az érzékelteti a legjobban, ha gondolunk a hajnali négytől napnyugtáig hajoldozó arató emberekre, akik otthon kimosdottak, ettek, majd mentek hozzá énekelni.

Nyaranként tanfolyamra ment Budapestre, ahol ismert tanárok oktatták új dallamokra a falusi tanítókat. Ahogy az emléktábla is fogalmaz: élete végéig hű maradt a haza és Szany népdalkincséhez. Pedig a haza vagy a haza nevében kormányzó új hatalom 1948 után eltaszította magától odaadó munkását.

(forrás: Kastély Könyvtár, Szany)